www.ferences.eoldal.hu

A XX. század elrablása

Sumonyi Zoltán: Újrafelfedett titok - A magyarországi szabadkőművesekről - Budapest, Talentum, [199?.]

John Lukacs magyar származású amerikai történész az egyik magyarul is megjelent könyvében azt írja, hogy a huszadik század mindössze hetvenöt esztendeig tartott: 1914-től 1989- ig. Tehát az első világháború kezdetétől a Szovjetunió széthullásáig, pontosabban a közép-kelet-európai országoknak a szovjet érdekövezettől való függetlenedéséig; így Magyarországon 1989. október 23-ig. Kétségtelenül van ebben bizonyos történészi logika, különösen úgy, ahogy Lukacs visszafelé is "beosztja" a századokat: a tizenkilencedik 1815- től 1914-ig kilencvenkilenc év; a tizennyolcadik 1689-től 1815-ig százhuszonhat év; a tizenhetedik 1588-tól 1689-ig százegy év, és így tovább. S mindegyik dátumhoz tartozik természetesen egy-egy jelentős történelmi esemény, amely Európa későbbi sorsát meghatározza. De vajon elkezdődött-e a XX. század a XIX. befejeztével, 1914-ben? Sajnos nem, legalább is a mi logikánk szerint nem: a XX. század még nem bírt megszületni. És ha az 1989-es dátumot elfogadjuk is "határkőnek", hogy innen már folytatódhat az, ami a szarajevói két lövéssel megszakadt — akkor is van itt egy hetvenöt éves hiátus: Európa legalább hetvenöt évig a történelem senkiföldjén élt. Nem elsüllyedt, mint a legendás Atlantisz, csak lesüllyedt saját középkori szintjére. És ennek a hetvenöt évnek még legendája sincs. Na és azóta? Mert ha csupán a Jugoszlávia széthullását követő balkáni háborúkat (polgárháborúkat) tekintjük, és még mindig tekinthetjük, akkor mondhatjuk-e, hogy ez most már a huszadik század? Félő, hogy még mindig nem mondhatjuk. Még Európában sem mondhatjuk. De hát mit nevezünk Európának földrajzi és kulturális értelemben, egyáltalán egybeesik-e ez a két fogalom? Tehát azt is tisztáznunk kellene már, hogy hol is húzódik a szellemi Európa határa? A közmegegyezés már régen szentesítette azt a megállapítást, hogy az európai kultúra két dupla oszlopra épült: a görög-római műveltség és a zsidó-keresztény műveltség hagyományaira. És ez az európainak nevezett kultúra messzire kiterjed ugyan Európa földrajzi határain is túlra, Észak-Amerikára és Ausztráliára is például — csak éppen itt húzódik egy messziről nehezen érzékelhető törésvonal. Pedig már csaknem egy évezrede osztja két részre ezt a földrajzi egységet: formálisan 1054. június 16-án átkozza ki IX. Leó pápa Kerularios pátriárkát (és természetesen Kerularios is IX. Leót), s ezzel "hivatalosan" is megtörténik a keresztény egyházszakadás. Az európai gondolkodás egyik tartóoszlopa megreped, s akik e törésvonal mentén Rómához, azaz a Nyugathoz csatlakoznak, azok merőben más szellemi, társadalmi és gazdasági utat járnak be, mint akik Bizánc mellett tartanak. Fölösleges lenne itt vallástörténeti, netán teológiai fejtegetésekbe bonyolódni, hiszen nem is teológiáról van itt szó, csupán az egyház szerkezetéről és szervezeti felépítéséről; nagyon is világi dolgokról. A szakadáshoz vezető ellentétek is a német pápák reform-törekvéseivel kezdődnek az ezredforduló idején: Róma az átalakításra, a változtatásra törekszik, míg Bizánc a változatlant, az ortodoxiát képviseli. Az egyházak dolga — intézhetnénk el röviden mai eszünkkel, ha nem gondolnánk arra, hogy mi történt és mi nem történt meg az elmúlt évezredben Európa eme két felén. Ha csak érintőlegesen említjük, s csupán azokat a nagyobb szellemi "kalandokat" soroljuk fel, amelyeket a "bizánci út" elkerült, pontosabban nem járt és nem is járhatott végig, mint például a humanizmus és a reneszánsz, a reformáció és ellen- reformáció vagy a polgári eszméket összefoglaló felvilágosodás, akkor a keresztény egyházszakadást már nem utalhatjuk a vallástörténet tárgykörébe. Mert Európát osztotta meg a kétfelé tartó gondolkodással. Miközben — természetesen — mindegyik a magáét tartja "európai"-nak. De hát ez eddig érthető is. Érthetetlen viszont, vagy csak nagyon nehezen érthető a szabadkőművesek viselkedése az első világháború kitörésekor. Ha követjük a korábbi fejezetek szimbolikus szóhasználatát, azt mondhatjuk, hogy a szabadkőművesség 1914 nyarán harmadszor is elveszíti "ártatlanságát"; tehát alapszabályától eltérően ismét belekeveredik a politikába. Persze ez még önmagában nem lenne baj, hiszen korábban is politizáltak, sőt voltaképpen mindig is politizáltak: a szabadság, a testvériség, az egyenlőség érdekében. Vagyis a polgári, a civil értékrend mellett. És hát alapszabály ide, alapszabály oda, 1717-től ez volt a feladatuk, történelmi hivatásuk. Most viszont, alig kétszáz évvel később, éppen ezt tagadják meg, amikor minden nemzeti nagypáholy elfogadja saját nemzeti kormányának napi politikáját, s ezzel saját ellentétükbe fordulnak. Hiszen a civil ellentéte a miles, a szabadság és egyenlőség ellentéte a háborús parancsuralom kényszere és diktatúrája. És erre már nincs mentség, ez már nem az ártatlanság kamaszos elvesztése; az elsüllyedt XX. század néhány évre a szabadkőművességet is magával rántja. Egycsapásra széthullik, s utóbb szinte szemenként a határokon átívelő testvéri lánc: az egykori Európa a páholyokban is két ellenséges táborra szakad, s még csak nem is a "bizánci törésvonal" mentén: vannak az "antant-országok" páholyai és vannak a "központi hatalmak" páholyai, s ezek nincsenek már beszélő viszonyban. Mint a római birodalom felbomlása utáni zavaros, barbár évszázadokban. De a páholyokon belül a tagságot is megosztja a háborús politika. Ady például kezdettől háborúellenes verseket ír, két utolsó kötete, "A halottak élén" és "Az utolsó hajók" majd minden darabja ez a tiltakozás — s a Martinovics páholy általában is szembe kerül a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy vezetőivel. Majd magában a Vezetőségben is támadnak politikai nézeteltérések, úgyhogy az utolsó békebeli nagymestert, Bókay Árpádot helyettese, Bakonyi Kálmán kúriai bíró váltja fel. Közben azért folytatják megszokott karitatív tevékenységüket a háborús körülmények között is: a pesti Sörház utcában azonnal megalapítják a Hospitium-nak nevezett hadikórházat, ahol javarészben szabadkőműves orvosok látják el a sebesülteket, sőt a Nagypáholy épületében, a Podmaniczky utcában is működtetnek egy kisebb hadikórházat. Csak éppen arról nincs tudomásunk, hogy valamelyik páholy testületileg is tett volna valamit a háború megakadályozásáért; de ha volt ilyen kísérlet (amiről nem tudunk), eredménye nemigen lehetett, mert arról meg tudnánk. (Hogy — mondjuk — nem tört ki a világháború.) Tudunk ugyan 1915 tavaszáról egy tárgyalássorozatról (persze ez sem jár sikerrel), ez viszont igen felemás módon értékelendő. Ekkor Tisza István miniszterelnök kéri fel a Nagypáholy vezetőit, hogy kezdjenek tárgyalásokat olasz "testvéreikkel", megakadályozandó Olaszország kiugrását a Hármas Szövetségből. Az előzetes titkos megbeszélésen, Soltész Adolf Damjanich utcai lakásán a szabadkőműveseket hárman képviselik: dr. Fekete Ignác, a Nagypáholy főtitkára, dr. Temesváry Rezső orvos, a Demokrácia páholy főmestere és dr. Soltész Adolf, a "Kelet" című szabadkőműves folyóirat szerkesztője. Temesváry, akinek barátai vannak az olasz kormányban, el is utazik, hosszasan tárgyal, ám néhány hét múlva Olaszország átáll az Antanthoz, és hadat üzen Ausztria- Magyarországnak. — Hát, hát... Bizony nem éppen béketeremtő futárszolgálatról van itt szó, de legalább az Isonzo menti, Doberdo környéki véráldozatokat megúszhattuk volna. Később, a háború vége felé, persze már valódi béketárgyalásokat is kezdeményeznek. 1917 folyamán több ízben tárgyal Németországban és Svájcban Bihari Mór, Ágoston Péter, Beke Manó, Pfeifer Ignác a Monarchia különbékéjéről, sőt, ennek érdekében a Szimbolikus Nagypáholy Szövetségtanácsa egy külön békebizottságot is kinevez, tagjai Balassa József, Bihari Mór, Kőhalmi Béla, Kunfi Zsigmond. Az 1918-as berni békekonferenciára és az ott tartandó szabadkőműves tanácskozásra Bíró Lajost, Balassa Józsefet, Ignotust, Jászi Oszkárt delegálják. Hanem ez a szerepvállalás még tovább növeli a testvérek közötti ellentéteket: a hagyományőrző többség sokallja, a radikális kisebbség kevesli az efféle politizálást. Az természetes, hogy mindig a politizálók, a politikusok vannak reflektorfényben (s ez kétszeresen is ellenkezik a szabadkőműves alapszabállyal), úgyhogy 1920 után, az országos Trianon-trauma bűnbakkereső zavarában nem nehéz rátalálni a szabadkőművesek "bűneire" sem. "A kommunisták és a szabadkőművesek. Miattuk vesztettük el a háborút, miattuk csonkították egyharmadára Magyarországot" — mondogatták, írták éveken át, és nagyon sokan azóta sem tudnak többet a szabadkőművesekről. Tegyük hozzá, hogy az effajta zavarodott bűnbakkeresés mindig, mindenütt megtörténik, minden hasonló helyzetben. És hát a trianoni békeszerződésnek korántsem ez a bűnbakkeresés volt a legkárosabb következménye. Nem valószínű persze, hogy a páholyok konzervatív többsége számíthatott arra, hogy egy-két év múlva majd a szocialisták és kommunisták szinonimájaként emlegetik a szabadkőműveseket, árulókként és országvesztőkként, s ezért határolják el magukat a Martinovics páholy, vagy a Március páholy radikálisabb tagjaitól. Nem, erre még senki sem számíthatott. Tény azonban, hogy a háborút követő mindhárom forradalmi kormányban voltak szabadkőműves miniszterek illetve népbiztosok. A Károlyi-kormányban: Jászi Oszkár tárca nélküli nemzetiségi miniszter, Kunfi Zsigmond munkaügyi és népjóléti miniszter, Szende Pál pénzügyminiszter; továbbá államtitkár Bíró Lajos és Friedrich István. A Berinkey-kormányban: Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter, Szende Pál pénzügyminiszter. Majd a Forradalmi Kormányzótanácsban: dr. Ágoston Péter külügyi majd igazságügyi népbiztos (ő a nagyváradi László király páholy főmestere), Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos, dr. Ládai István igazságügyi népbiztos, Pogány József hadügyi, majd külügyi, s végül közoktatásügyi népbiztos, Rónai Zoltán igazságügyi népbiztos, Varga Jenő pénzügyi és a szociális termelés népbiztosa. De mindez nem akadályozza meg a tanácskormány vezetőit abban, hogy 1919 március végén ne tiltsák be a szabadkőműves páholyok működését. Pontosabban: a szabadkőműves népbiztosok sem tudják (vagy nem akarják?) megakadályozni. Tehát a három kormányban (kormányzótanácsban) összesen tíz szabadkőműves, s közülük egy, Friedrich István a tanácskormány megdöntése után még két, rövid életű kormánynak is miniszterelnöke, majd 1919. szeptember 24-től 1920. március 15-ig a Huszár-kormány hadügyminisztere. Vannak tehát, mint azóta is tapasztalhattuk néhányszor, a "mi szabadkőműveseink" meg a "ti szabadkőműveseitek", s a mieink természetesen kivételek. — De (ismétlés!) mindez nem akadályozza meg a Huszár-kormányt követő Simonyi-Semadam- kormány belügyminiszterét, Dömötör Mihályt abban, hogy 1920. március 18-án kiadott rendeletében ne duplázzon rá Landler Jenő belügyi népbiztos egy évvel korábban kelt rendeletére, a szabadkőműves páholyok működésének betiltásáról. Csak most már nem a polgári nézetek veszélyessége miatt, hanem: "A szabadkőművességnek a háború felidézésében, a háború folyamán, majd pedig annak szerencsétlen országunkat balsikerrel sújtott befejeztével a defetizmus és az általános destrukció felkeltésében és állandó élesztgetésében, a forradalomnak és a bolsevizmusnak felidézésében való tudatos aknamunkája köztudomású tény." Ennek alapján s ezért "Magyarország egész területén létező minden néven nevezendő szabadkőműves egyesületet (páholyt, intézményt, stb.) ezennel véglegesen feloszlatom, tekintet nélkül arra, hogy az illető alakulat kormányhatóságilag láttamoztatott alapszabályokkal bír-e, jelenleg működik-e vagy sem." A szándék világos, a szöveg "logikája" kevésbé: vagy felidézik a háborút, vagy defetisták, a kettő nem jön össze. Még aknamunkával sem. — Tehát körülbelül ott tartunk, mint 1795 májusában. A "sivatagi vándorlás" Benedek Marcell, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy utolsó nagymestere (hivatalosan 1949. március 10-től 1950. június 12-ig) nevezi "sivatagi vándorlásnak" az 1920 utáni negyedszázadot. Az utolsó nagymestert 1910 decemberében, fiatal tanárként veszik fel a Deák Ferenc, a Testvériséghez nevű páholyba, még megismeri a magyarországi szabadkőművesség fénykorát, majd a kétféle diktatúra tiltásait, végül az 1945 utáni néhány esztendős szabad páholymunka után az előzőnél is kilátástalanabb sivatagi vándorlást. 1969 márciusában bekövetkezett haláláig tehát mindössze tizenöt évig volt legálisan, és negyvennégy évig illegálisan szabadkőműves. Az ő életútja, mint cseppben a tenger (ahogy ezt fantáziátlanul mondani szoktuk), egymagában is tükrözheti az "elsüllyedt Európát" vagy a meg nem született XX. századot. De hogy a bibliai szimbólumoknál maradjunk, az 1920-ban kezdődő sivatagi vándorlást is megelőzi a szétszórattatás. Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával, s romjain a fiatal nemzetállamok létrejöttével a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy földarabolása is megindul: 1918 novemberében "elbocsátják" a tizennégy határmenti osztrák páholyt, s december 8-án ezekből alakul a Grossloge von Wien, az új Osztrák Köztársaság első nagypáholya. 1920 után pedig mindössze negyvenhét páholy marad a trianoni békeszerződésben kijelölt határok között: harmincegy Budapesten és tizenhat a vidéki városokban; vagyis összesen hetvenkilenc szabadkőműves páholy kerül az új határokon túlra. Köztük a legrégibb hagyományokkal bíró erdélyiek, felvidékiek, bánátiak. De ott legalább működhetnek, s majd oda járhatnak a magyarországiak is egy-egy "munkára". Körülbelül úgy, ahogy korábban jártak ide az osztrákok, vagy a csehek; s 1921-22-től, a Bethlen- kormány idején már majdnem olyan kedélyes konspirációkkal, mint annakidején: akár a vasúti kalauzok is felismerhetik őket. De nemcsak a vasutasok, Dömötör belügyminiszter rendelete után bárki érdeklődő elolvashatja a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy tagjainak teljes névsorát 1868-tól 1920-ig, Ady Endre írótól Zipernovszky Károly műegyetemi tanárig, illetve Abaffy Adolf szolgabírótól (Privigye) Zsulyevits Ernő felsőkereskedelmi iskola-igazgatóig (Zombor), hogy pontosan idézzük ennek a több mint tizenháromezer nevet tartalmazó vaskos kötetnek első és utolsó sorát. Név, foglalkozás, lakcím, páholy, a belépés dátuma. A névsorok, a címlisták mindig fontos elemei az információnak, s különösen rendszerváltozások idején értékelődnek fel: ki politikai, ki csak közönséges tőkét akar kovácsolni belőlük. De akár ilyet, akár olyat, megszerzésük csaknem mindig jogtalanul vagy erőszakosan történik. Most is, még 1919 nyarán, egy különítményes tiszti csoport bemegy a Podmaniczky utcai páholyházba, s Bakonyi Kálmán főmester tiltakozása ellenére magukkal viszik az irattárat, pontosabban a tagfelvételi íveket. Lehet, hogy ez még csak spontán akció a Friedrich-kormány idején (s tegyük hozzá, hogy Friedrich István testvér kormányzati pozícióiban igyekszik is fékezni ezeket a rajtaütéseket), de a Semadam- kormány belügyminisztere már pontosan tudja, hogy mi célból adassa ki a megszerzett titkos névsort. A jóhiszemű vagy kevésbé jóhiszemű olvasó egyszerre szembe találja magát a jelenkori s a közelmúltbeli szellemi elittel, amely lám, eladta magát a liberális, baloldali, kozmopolita eszméknek. (De a visszájára fordult legendás történetek is közszájon forognak. Például egy Kis Borlász Aladár nevű különítményes tisztről, aki valamely razzia során betéved a páholyház könyvtárába. Nézegeti, hogy miféle szörnyűségeket olvastak ezek a nemzetárulók, kivesz egy-két könyvet a vitrinekből s olvasgatni kezd. Amikor távoznak, ő néhány kötetet is a hóna alá kap, s addig olvassa ezeket, mígnem néhány hét múlva nyugdíjazását kéri és Svájcba utazik. Genfben felvételét kéri a svájci Alpina páholyba, amelynek aztán haláláig, 1977-ig megbecsült mester-tagja.) Majdnem ily módon sült el, visszafelé, "A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora" című kiadvány is, mert a megjelenése utáni évben gróf Bethlen István miniszterelnök "diszkrét megbeszélésre" kéri a szabadkőműveseket. Akkor már Balassa József a nagymester, nemzetközi hírű nyelvész, húsz éven át a Magyar Nyelvőr főszerkesztője, s a kormányfő arra kéri a tekintélyes tudóst, hogy járna közben a Szovjet-oroszországi szabadkőműveseknél a magyar hadifoglyok kiszabadítása érdekében. Szorgalmas levéltári kutatással bizonyára ki lehetne nyomozni, hogy mi történt ezután. Lehet, hogy Balassa József sürgős meghívást kapott egy szentpétervári nyelvészkongresszusra, amelyre hivatalos volt az illetékes népbiztos is? Lehet, lehet, mert valami módon sikerült az akció: az orosz szabadkőművesek közbenjárására, akik 1922-ig szabadon tevékenykedhetnek, kiürülnek a magyar hadifogoly-táborok. Ezért-e, vagy mert az okos Bethlen miniszterelnök konszolidált kapcsolatokat akar az európai országokkal — mindenesetre megszűnnek a korábbi zaklatások, s kormányának tíz éve alatt, sőt voltaképpen 1938-ig viszonylag nyugodtan dolgozhatnak a törvényen kívül helyezett magyarországi szabadkőművesek. De a nagy páholyházat, amelyet még 1920. május 13-án lefoglal egy tiszti különítmény, s a Magyar Országos Véderő Egyesületnek és az Etelközi Szövetségnek adnak haszonbérbe, természetesen nem kaphatják vissza, ezért csak magánlakásokon, kávéházak különtermeiben jönnek össze; szabályos páholymunka itthon nem folyik. De útlevelük van, s a megszellőztetett listák és névsorok ellenére oda utazhatnak, ahová akarnak — legtöbbször pedig Bécsbe és Kolozsvárra, de Genfbe is, Strasbourgba is. És még csak véletlenül sem tűnik fel a hatóságnak, hogy mennyi nyelvészkongresszus és Ady-emlékülés van mostanában Bécsben és Kolozsvárott, s ezekre Balassa professzor úr meg Kosztolányi és Karinthy szerkesztő urak mellett orvosok, mérnökök, jogászok és vaskereskedők is hivatalosak. Pedig nyilván tudják (sőt erősen remélik), hogy másmilyen tárgyalások is folynak ezeken a látogatásokon. Mert ennek a nagyvonalú "félrenézésnek" tágabb politikai okai vannak, természetesen. Innen a népszövetségi kölcsön megszavazása a tét, onnan a tilalom feloldása; 1920 és 22 között Magyarország az egyetlen európai állam, ahol bezáratták a páholyokat. Hanem 1922 után a nemzetközi szabadkőműves szervezet számára (Association Masonnique Internationale) még fontosabbá válik a magyarok szabályos bekapcsolása a "munkába": az oroszországi és az olaszországi "testvérek" is illegalitásba kényszerülnek. Kezdeteként a kommunista és a fasiszta diktatúrának. Ekkor a svájci Alpina páholy nagymestere fölkeresi a Genfben tárgyaló Bethlen Istvánt, s megegyeznek, hogy ősszel az AMI delegációja Budapestre utazik. Jönnek is, tárgyalnak is; Bethlenen kívül Rakovszky Iván belügyminiszterrel, gróf Bánffy Miklós külügyminiszterrel és gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, de a betiltó rendeletet nem tudják visszavonatni. Ekkor jegyzi föl Benedek Marcell, hogy: "Az egymást követő kormányok között akadt olyan, amelynek tagjai szégyellték a szabadkőművesség feloszlatását a művelt Nyugat előtt, de saját felhergelt tömegeiktől félve nem merték új életre támasztani." Marad a külföldre járás, mint tudjuk, elsősorban Bécsbe és Kolozsvárra. Kolozsvárt a jogaiba visszahelyezett magyar nyelvű Unió-páholy főmestere, Jancsó Elemér történészprofesszor szervezi a magyarországiak vendégszerepléseit, Bécs pedig átveszi azt a szerepet, amelyet 1918-ig a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy vállalt az osztrák szabadkőművesek érdekében. A Grossloge von Wien- hez tartozó Labor-páholy (alapítója Herczeg Marcell) és a Libertas et Virtus nevű páholy (főmestere gróf Lónyay Károly) mindjárt befogadja a magyar emigránsokat, majd a Magyarországon maradt testvérek közül is egyre többen lépnek be a Libertas-ba; itt avatnak új tagokat és képviselik nemzetközi szervezetekben a magyarországi szabadkőművességet. Itthon pedig maradnak a magánlakások, a kávéházak különtermei. A Lánchíd Kávéház, a Hangli-kioszk, a Bristol. Na és a jótékonykodás, a civil-akciók? Maradnak a különböző fedőszervezetek és fedőakciók: a Fröbel Nővédő Egylet, a Cobden Szövetség; az ingyentej-akció, ingyenkenyér- akció, a zebegényi gyermeküdülő-telep, és így tovább. És maradnak a legálisan működő Rotary klubok Budapesten, Debrecenben, Gyöngyösön, Győrött, Hódmezővásárhelyt, Miskolcon, Nyíregyházán, Orosházán, Pécsett, Szegeden, Szolnokon, Szombathelyen. Ezen klubok meghatározó személyisége például Szent-Györgyi Albert, Bláthy Ottó Titusz, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Márkus László, az Operaház igazgatója, Cs. Szabó László, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. irodalmi osztályvezetője, mint a tudomány és művészet képviselői; másrészt Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének vezetője, báró csepeli Weisz Alfonz, a Weisz Manfréd Rt. igazgatója, Vészi Imre laptulajdonos. Vagyis újra együtt a szellemi és gazdasági elit. A Rotary klub nem fedőszerve a szabadkőművességnek (de annak nem is szinonimája); kezdetben a szabadkőművesek lazább, "világi" szervezete — a harmincas évekig kizárólag ők irányítják. 1905-ben alapítja egy chicagói ügyvéd, hogy ott a páholymunka után (ahol ugye sem napi politikával, sem üzleti ügyekkel foglalkozni nem lehet, lévén az templom), az akkorra ott már zömmel gyárosokból és pénzemberekből álló tagság profán ügyeit is megtárgyalhassa. A gyorsan szaporodó klubok világszövetségbe tömörülnek, de nálunk főleg a páholyok betiltása után szerveződnek; rájuk nem vonatkozik a tilalom. 1938 tavaszától még a "sivatagi vándorlás" is ellehetetlenül. Mert hiába, hogy a szabadkőművesség deklaráltan nem akar foglalkozni napi politikával, a politika nagyon is foglalkozik vele. A németországi páholyokat (természetesen) már 1933 után bezárják, s 1938. március 12- én, még az Anschluss napján lefoglalják a Grossloge von Wien épületét. Nagymesterét, a hetvennyolc éves Richard Schlesingert bebörtönzik (ott is hal meg), az In labore virtus vezetői, élükön Lónyay Károllyal, emigrálnak. — A müncheni egyezmény aláírása napján (amely egyezmény Csehszlovákia feldarabolását "szentesíti") önként feloszlik a Csehszlovák Nemzeti Nagypáholy; nagymestere, Eduard Benes miniszterelnök a német megszállás után Angliában telepszik le, s 1941-ben Londonban újra szervezi a páholyt. — A Lengyel Nemzeti Nagypáholy 1938. november 22-én, még a betiltás előtt szintén feloszlik, tagjainak nagy része emigrál. Tadeusz Tomaszewski vezetésével 1939-ben Párizsban alapítják meg a Copernicus páholyt, de Franciaország megszállása után ők is áttelepülnek Londonba. (A második világháborút lezáró béketárgyalásokon majd mindkét ország kedvezőbb pozícióba kerül Londonban működő páholyaik révén; Magyarország ezzel is elszalaszt egy lehetőséget.) Pedig 1937-38 fordulóján úgy látszik, hogy egész Közép- Európában még nálunk a legkedvezőbb a helyzet. Így érzékelik ezt az AMI vezetői is, ezért ismét megkísérlik elérni a Darányi-kormánynál a tiltó rendelet visszavonását, hogy ezután Magyarország tölthesse be a térség szabadkőművességében azt a tisztséget, amit 1918-ig is viselt. Közvetítőként Friedrich István tárgyal Darányiékkal, s ismét eredmény nélkül: az 1938 márciusában meghirdetett Darányi-program már a Németországgal kötendő háborús szövetséget készíti. A nagy szövetséges pedig ki nem állhatja a szabadkőműveseket. Hát hogyan is képzeli ezt Friedrich ex- miniszter úr?! — Aztán májustól jön az Imrédy-kormány, és jönnek a zsidótörvények. A háborús készülődéseket mindig hangulati, ideológiai megágyazás készíti elő. Az ellenség "kijelölése", s először lehetőleg a közelben, az országon belül: hogy kik miatt is kényszerülünk mi háborúzni. És mindig, mindenütt jelentkeznek a "magánszorgalmú" segédcsapatok. Újságcikkekkel, brosúrákkal, könyvekkel. Az egyik legismertebb "A szabadkőművesség bűnei — A magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai" (I-III. 1921-1939). A könyv (könyvek) szerzője és kiadója Palatinus József, illetve az 1921-ben megjelentetett I-II. kötetet még a Borcsay-Palatinus szerzőpáros jegyzi. Ez természetesen a Dömötör-féle szellemben íródik: az első füzet "okadatolja" a belügyminiszteri rendelet indoklását, páholymunkává zsugorítva a három fő bűnt (a háború elvesztése, a forradalmak és a kommün, Trianon), a második, terjedelmesebb kötet pedig a már említett névsort tartalmazza, 1886-tól 1920- ig. 1938 nyarán ismét együtt jelenik meg ez a két kötet; a második változatlan utánnyomással, míg az elsőt alaposan átdolgozza és többször is kibővíti Palatinus. Természetesen mindig a korszellem elvárása és parancsoló szüksége szerinti alfejezetekkel. "Jótékonysági fedőszervek leple alatt működnek ma is a szabadkőművesek"; "Olaszország halálos csapást mért a szabadkőművességre"; "Cionista célokra fordítják a szabadkőművesek a jótékony célra gyűjtött összegeket"; "A szabadkőművesség és a zsidóság"; "Élethalálharc a szabadkőművesség és a bolsevizmus ellen". Ez utóbbi, záró fejezetnek idézzük csak fel utolsó mondatait! "Könyvemet azzal a — hiszem, minden hazáját és faját izzón szerető magyar becsületes testvérem — hő óhajtásával bocsátom útjára, vajha mielőbb megértve a nemzetünket, fajunkat és hazánkat egyre nagyobb végveszedelemmel fenyegető nemzetközi zsidó-szabadkőműves aknamunkát és bolseviki agitációt, testvérként összefogva, egyszer s mindenkorra véget vet a magyar fajiságtól teljesen idegen elemek garázdálkodásának." A harmadik kötet, amelynek első kiadása 1939-ben jelenik meg, már szinte csak névsorokat tartalmaz. A korábban Bécsből Prágába menekített, majd ott elkobzott iratokból a magyar szabadkőművesek névsorát (1920-tól 1938-ig), valamint az időközben szintén betiltott jótékonysági szervezetek irányítóinak név- és címlistáját. Ez utóbbi fejezetek "A feloszlatott Ingyenkenyér Egylet tagnévsora"; "Az Országos Gyermekvédő és Frőbel-Egyesület tagnévsora" és "A Magyarországi Rotary Clubok tagjainak névsora". Csakhogy ezeket a lajstromokat, s különösen a szabadkőművesekét, enyhe gyanakvással kell olvasgatnunk, hiszen szembeötlő bennük némi tendenciózus szerkesztés. Hogy például miért marad ki Kosztolányi Dezső, ha benne van Karinthy Frigyes, és miért nem szerepel Móra Ferenc meg Tamási Áron, ha Hatvany Lajos vagy Zsolt Béla szerepel? Igaz ugyan, hogy Márai (márai Grosschmied) Sándor író és hírlapíró benne van — de tán csak nem a német családnév és a "rafinált" magyarosítás tévesztette meg Palatinus Józsefet? (Ha mégis átböngésszük a Függelékben általunk is közölt névsort, amely itt természetesen csak a Trianon utáni Magyarország határain belül élőket tartalmazza, akkor is feltűnik, hogy három kivételével valamennyi szabadkőműves budapesti illetőségű. Hová lett a vidéki páholyok tagsága? Hiszen Szeged, Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc, Győr, Sopron, Pécs a miénk maradt, - hogy csak a határhoz közeli nagyvárosokat említsük. Vagy a vidéki tagság Palatinusék szempontjából valami miatt nem volt érdekes?) Hanem hát ez már jelentéktelen akadékoskodás 1939-ben; szeptember 1-én Németország lerohanja Lengyelországot, és elkezdődik a második világháború. Európa még lejjebb süllyed —fölösleges ezt tovább részletezni. Egy kis pihenő - egy korty víz Még mindig Benedek Marcell metaforájáról van szó, az 1945-öt követő öt legális "munka-évről" a hosszú sivatagi vándorlásban. Alig hogy fölszabadul Budapest, 1945 februárjában a megmaradt szabadkőművesek birtokba veszik a Podmaniczky-utcai páholyházat. A ház nem pusztult el az ostrom alatt, de eléggé megrongálódott, s igyekeznek minél előbb használható állapotba hozni. Segítségükre siet Kővágó József, Budapest polgármestere (aki már polgármesterként csatlakozik a szabadkőművességhez), nagyobb kölcsönnel a Hitelbank és egyéb, mindenféle támogatással a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyugati tagjai, diplomatái, akik között több szabadkőműves lévén, nyomban fölveszik a kapcsolatot a magyar testvérekkel. Úgyhogy 1945 március 16-án, huszonöt év után először, megtarthatják első összejövetelüket, amelyen a romos főváros közepén hetvenhat magyar szabadkőműves vesz részt. Még él Balassa József, de ő nem tud átjönni Budáról; se hidak, se semmi közlekedés. Aztán március végén, nyolcvankettedik évében meghal a Nagymester, két héttel a negyedszázados tiltás hivatalos feloldása előtt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminiszteri rendelete (miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, belügyminiszter Erdei Ferenc író, szociológus) 1945. április 14-i keltezéssel kimondja, hogy a szabadkőművesek ismét birtokba vehetik a páholyházat, az egykor elkobzott szabadkőműves vagyont, berendezési tárgyakat, amennyiben még azok fellelhetők. Tegyük hozzá: birtokba vehetik, akik megmaradtak. Mert az üldözések, a deportálások, a háború, az ostrom nem megtizedelte, de még csak nem is megfelezte a tagság létszámát; a vérveszteség legalább akkora, mint 1920 után: mintegy négyszázan maradnak, illetve maradnak itthon. Újbóli összefogásukban, a páholyélet megindításában Gerő Andor, a Symbolikus Nagypáholy főtitkára és Supka Géza, a Nemzeti Múzeum igazgatója vállal főszerepet — munkájuk eredményeként az év végén már tíz páholy működik ismét Budapesten (közöttük az újonnan alakult Balassa József Páholy), de Szegeden, Debrecenben, Győrben, Sopronban, Miskolcon, Pécsett is megindul a "munka". S ez most elsősorban páholyépítésből áll, új jelentkezők meghallgatásából. Balassa József halála előtt Benedek Marcellt jelölte utódjául, de Benedek ekkor még Erdélyben van, a kolozsvári Bolyai Egyetem tanára, majd csak 1947 augusztusában jön Budapestre. Így az első tisztújító munkán, 1945 decemberében Supka Gézát választják a Symbolikus Nagypáholy nagymesterévé. Ő is régi, elkötelezett szabadkőműves; 1910-ben a Nemzeti Múzeum fiatal munkatársa, amikor fölveszik a Corvin Mátyás páholyba. A magyar nagypáholy, amely 1886-tól független, vagyis nem áll valamely külföldi főhatóság védnöksége alatt (az 1920-45 közötti időszakban pedig hivatalosan nem létezik), most az európai hagyományoktól eltérően nem az osztrák vagy a francia, de még csak nem is az angol nagypáholy védnöksége alá helyezi magát, hanem a New York-i Ehlers-páholy gyámolítását fogadja el. Az Ehlers-páholyt magyarok alapították 1920 után, szertartásaikat magyar nyelven tartották, de tagjai nemcsak magyarok voltak. A Budapesten állomásozó Szövetséges Ellenőrző Bizottságból s a különböző missziókból többen is, sőt az Egyesült Államok budapesti nagykövete (egyben az amerikai jóvátételi bizottság egyik tagja) is az Ehlers-páholyhoz tartozik; érthető hát, hogy ők segítenek legtöbbet, s hogy a megújuló magyar nagypáholy hozzájuk csatlakozik. Mindemellett Supka Géza nincs könnyű helyzetben nagymestersége négy éve alatt, és nincsenek könnyű helyzetben a szabadkőművesek sem. Létszámuk végül eléri az ezerötszázat, de hiszen jelentőségüket nem is a létszám tenné, hanem szellemi, társadalmi súlyuk. Közéjük tartozik például Kővágó József budapesti főpolgármester mellett Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter, Valentini Ágoston volt igazságügy-miniszter, Beér János jogászprofesszor, Sztéhló Gábor evangélikus lelkész, a háború alatti és utáni legendás gyermekmentő, a "Gaudio-polisz" nevű "gyemek-városállam" megszervezője és irányítója; az írók közül Benedek István, Csécsy Imre, Devecseri Gábor, Ignotus Pál, Kárpáti Aurél, Remenyik Zsigmond, Szobotka Tibor; a festők, szobrászok közül Berény Róbert, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Ferenczy Béni, Herman Lipót, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Márffy Ödön, Perlrott Csaba Vilmos; színészek, rendezők, muzsikusok, zenetudósok, mint Banda Ede, Maleczky Oszkár, Molnár Antal, Nádasdy Kálmán, Pataky Jenő, Pless László, Polgár Géza, Polgár Tibor, Somló István, Székely Mihály, Vikár Béla, Zathureczky Ede s kiváló orvosok is: Horváth Boldizsár, Kunos István, Magyar Imre, Weinstein Pál. Nincsenek könnyű helyzetben, mondjuk el újra, mert bizonytalan korszak ez, még nem dőlt el, hogy Magyarországon milyen társadalmi berendezkedés szilárdul meg, azazhogy még nem döntötték el a nagyhatalmak — illetve velünk még nem közölték. De azért ezt-azt már lehet érzékelni, nagyjából tudni is. A szabadkőművesség, mint a klasszikus polgári eszmék első letéteményese, s mint önkéntes civil szerveződés, amely csak demokratikus jogállamokban működhet szabadon, nehezen vagy egyáltalán nem egyeztethető össze azzal az egypártrendszeren alapuló kormányzati berendezkedéssel, amelyre nyilvánvalóan törekszik a Magyar Kommunista Párt. Szovjet mintára és szovjet nyomásra, szovjet támogatással. Supka nagymester kénytelen egyensúlyozni és ügyeskedni, amennyire csak meggyőződése és lelkiismerete engedi. Olykor már nem csak a hatalmon lévő politikai pártok és a páholyok között, de a páholyon belül is a régi és az új tagok között. Mert talán ő nem is tudja, hogy a pártok is küldenek "keresőket", akik aztán "pártfeladatként" lépnek be a páholyokba. A betiltás előtt megkezdődik tehát a belső bomlasztás, ahogy például az Eötvös Kollégium végnapjaiban történik. 1948. június 20-án, a hagyományos János-ünnepélyen Benedek Marcell helyettes nagymester mond ünnepi beszédet. Előadása — amelyet Berényi Zsuzsanna teljes terjedelemben közöl — nyilvánvaló szellemi, erkölcsi utóvédharc, egyik utolsó kísérlet a külső és belső ellentétek feloldására. Mintha csak tudná, hogy ezzel üzen is, mert van, aki továbbítja. Témája a szabadkőművesek lelki egysége. "... Alkotmányunk számos olyan kérdésnek érintését tiltja, amely jelentős helyet foglal el a társadalomhoz ezer szállal kötött férfiak életében. Politikával nem foglalkozunk. Tiszteljük és ujjal sem érintjük egymás vallási meggyőződését. A filozófia művelése ugyan alkotmányos céljaink közé tartozik, de természetesen nem kényszeríthetünk társainkra egy közös filozófiát. Ha egyáltalán beszélhetünk szabadkőművesi filozófiáról — s ami ezzel együtt jár, szabadkőművesi erkölcsről, célkitűzésről és irányról — akkor ennek olyan magasan kell szárnyalnia, ahonnét tekintve minden politikai, vallási, sőt filozófiai különbség is elmosódik, és egy magasabbrendű egységbe olvad. ..." Látható, hogy egyszerre kétfelé "üzen": kifelé, hogy nem politizálnak, tehát nem is lehetnek riválisai a politikai pártoknak, őtőlük nem kell tartani; befelé, hogy a "profán életben" bárki lehet istenhivő vagy ateista, tartozhat bármelyik párthoz, hiszen a páholyokban csak fennkölt filozofálás folyik, s az nem érintheti, ahhoz nem érhetnek föl a napi, esetleges ellentétek. Következő híressé vált beszédét már nagymesterként mondja el, 1949. március 10-én megtartott székfoglalójában. Az utolsó "Cassandra-mondatokat" idézzük: "... És e nehéz pillanatban, amikor újra szétszóródás és rombolás rémképei kísértenek, tüzes trónná téve a nagymesteri széket: szeretném, ha az én passzív természetem magába tudna fogadni valamit a Supka Géza erejéből, s ez az erő továbbra is támogatna bennünket. — Amikor választásotok reám, a könyvek világában élő esztétikusra esett, akkor bizonyosan a harmadik lángra gondoltatok, testvéreim. És valóban, ha programomat egyetlen mondatba kellene összefoglalnom, így fogalmaznám meg: szépen élni, amíg lehet, és szépen meghalni, amikor kell." Persze, ez is üzenet — de már nincsenek illúziói. Már csak igyekszik szépen élni amíg, s ahogy lehet. Az úgynevezett népi demokratikus országok közül már csak Magyarországon működnek legális páholyok, ki lehet számítani, hogy meddig lehetünk kivétel. Április 24-én a magyar szabadkőművesség kétszáz éves fennállása tiszteletére, május 22-én Goethe testvér születésének kétszázadik évfordulóján tartanak ünnepi munkát. Mindkét alkalommal Benedek Marcell tart előadást, finoman aktualizálva a XVIII. század társadalmi, politikai, művészeti kérdéseit. A nyári szünet alatt egyetlen említésre méltó esemény történik: a Belügyminisztérium Egyesületeket Ellenőrző Osztálya minden részletre kiterjedő vizsgálatot tart a Nagypáholynál, amely egyelőre "jóakaratú és barátságos körülmények között" folyik. — A kormány (miniszterelnöke Dobi István) még kerek egy évig tartja fönn ezt a barátságos látszatot. Aztán Révai József június végi beszéde nyomán az Államvédelmi Osztály tisztjei lefoglalják a Podmaniczky utcai páholyházat, majd az 1950. június 12-én kiadott belügyminiszteri rendelet hivatalosan betiltja a magyar szabadkőművesek működését. A rendeletet Kádár János szignálja — tizenegy nappal letartóztatása előtt. A hosszú vándorlás Ez a sivatagjárás most egy híján annyi lesz, mint a Mózeséké — s bizony Benedek Marcell sem láthatja meg a Kánaánt. És rajta kívül még nagyon sokan nem. Másfél generáció is elhullik harminckilenc év alatt, s aki megmarad, az öreg, fáradt, beteg. De azért majd újra tudják kezdeni, csak sokkal kevesebben, mint 1945-ben — csak sokkal tájékozatlanabb, idegenebb közegben. És ez talán rosszabb is, talán jobb is, mint volt annak idején. Mi az, hogy szabadkőműves, és egyáltalán kik azok a szabadkőművesek? — kérdezhetik értetlenül, és persze jogos értetlenséggel 1989-ben a háború után felnőtt nemzedékek. Mindaddig teljes csend van a szabadkőművesek körül, nem jelennek meg róluk névsorok, ellenük újságcikkek, uszító könyvek, mint a két háború között. S ami könyv mégis megjelenik, csupa tisztességes munka: történelmi segédkönyv, szimpatizáló egyetemi (láb)jegyzet - és már az ötvenes évek elején is — H. Balázs Éva jóvoltából. De az egyetemi jegyzetek és a tudományos publikációk nem szoktak szenzációt és hisztériát kelteni. Márpedig a szabadkőművesek — hisz ebben igazán van gyakorlatuk — az 1950-es betiltás után is dolgoznak. Nem "változatlanul" persze, hiszen ismét a szabad ég alá kerülnek: az ÁVÓ-sok ugyanúgy járnak el, mint harminc évvel korábban a különítményesek. Csak most nem a MOVE és az Etelközi Szövetség telepszik be a páholyházba, hanem a BM útlevél osztálya. A szabadkőművesek szempontjából ez már teljesen mindegy, ide sem járhatnak többé, útlevélért különösen nem. Vagyis nem utazgathatnak Bécsbe, Genfbe, Párizsba szabályos munkákra, mint a két háború között; ahová meg utazhatnak, ott már sehol nincsenek páholyok. Maradnak a magánlakások, a baráti összejövetelek, családias alkalmak; annyi lehetőségük van, amennyi száznegyven-százötven éve Kazinczynak, Pálóczi-Horváthnak, Festetich Györgynek lehetett. A művelődésen (önmaguk "csiszolásán") kívül egyetlen szabadkőművesi feladat látszik kivihetőnek: a rászoruló testvérek, vagy azok özvegyeinek támogatása. De önerőből ez sem sikerülne, ha nem segítenék őket az osztrák testvérek. Minden évben nagyobb összeget utalnak a Nemzeti Bankba egy budapesti szabadkőműves nevére, a bank kifizeti forintban a címzettnek, s ezt a pénzt osztják szét a rászorulóknak. A hatóság pedig még csak véletlenül sem firtatja, hogy miféle pénz ez, honnan jön, s mi lesz a sorsa. Pedig nyilvánvaló, hogy pontosan tudják. Minden valutáról tudnak, vagy ha nem, akár egyetlen bizonytalan eredetű ötdollárosért is lecsukják az embert. És minden emberről tudnak, név szerint ismerhetnek minden szabadkőművest, mert nyilván nem azért foglalták le a páholy-iratokat, hogy olvasatlanul elégessék. Akkor hát mi ez? Annyira kell a Magyar Nemzeti Banknak az a biztosan érkező osztrák schilling? Vagy nem akarnak még rosszabb színben feltűnni a nyugati demokráciák szemében? Valószínűleg mindkét dolog belejátszik ebbe az állami "félrenézésbe". A forradalom leverése után, 1956 végén, 57 elején kétszázezer ember hagyja el az országot, javarészt fiatalok: diákok, egyetemisták. Ahol befogadják őket, ahol letelepednek, sokukat fölveszik a helyi páholyokba; Párizsban a Nagy Oriens védnöksége alatt önálló magyar páholy is alakul Martinovics néven. Van tehát egy kis magyar vérfrissítés a világban, — de itthon nemigen. A 70-es, 80-as években már hosszabb-rövidebb ideig nyugaton tartózkodó magyarok közül (vendégtanárok, ösztöndíjasok) fölavatnak egy-két keresőt, akik ilyen-olyan információk vagy ajánlások útján eljutnak valamelyik páholyhoz (például az 1982-ben alapított bécsi Helikonhoz, amely szintén az emigráns magyarok páholya), de az itthoni új tagok száma így is elenyésző. Így is többségben vannak az egyre fogyó és egyre öregebb testvérek Supka Géza és Benedek Marcell egykori Nagypáholyából. S ők is talán ha félszázan lehetnek… -oOo-